Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi, csillag ösvényen!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha,
Szülessünk bárhol, Földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha!

Keserves múltunk - évezredes balsors,
Tatár, török dúlt, a labanc rabigált.
Jussunk e honban, magyar-székelyföldön
Szabad hazában éljünk boldogan!

"Ne hagyd magad, mert arról kódulsz,
hogy földön futsz és sírva koldulsz,
Pedig, mindenért mi a tenyeredben
meg van írva: Szeretetben!"

Ki tudja innen merre visz a végzet
Országhatáron, óceánon át.
Jöjj hát királyunk itt vár a te néped,
Székely nemzeted, Kárpát-bérceken.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla
Háborgó szélben, zúgó tengeren,
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Édes Szűz Anyánk könyörögve kérünk,
Mentsd meg e népet, vérző nemzetet,
Jussunk e honban, magyar-székelyföldön
Szabad hazában éljünk boldogan.

Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Haláligában meggyötörten él,
Szemünk a korbács százszor eltalálja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Nevezd nevén a névtelent,
hogy egyben pillantsd a végtelent!
Pásztorbotban az írott fámát:
Kozmosz rejti a vallomását.

Hátam közepét én magam is látom,
a csodákat megteszem nem is igen várom.
Lelki fénnyel boldogsággal,
kapaszkodó szalmaszállal!

Mint amuroknak lékem a jégben,
úgy vagy létem, az oxigénem,
mert úgy vagy génem az oxigénem,
mint amuroknak lék a jégben.

Ha csíp is a csalán azt azért teszi,
hogy ember legyen aki megszereti.
A kiütést ami ha irritál is,
hajadnál fogva szabadon visz.

Ellenszélben a szembeszéllel,
megvallom én szembeszéddel,
ha csíp is a csalán azt azért teszi,
hogy ember legyen, aki megszereti!

Kérlek arám az évkörökön,
körbe ölelj, mindörökkön.
Lelki fénnyel, sóhajtással,
kapaszkodó szalmaszállal!

Hölgyem kérem, mondja ki nevét,
- hadd látom tiszta, őzike szemét.

Hölgyem kérem, súgja bánatát,
- reptesse fölém, óh - haj zuhatagát.

Hölgyem kérem, adja meg címét,
- hadd érezzem frissen, földieper ízét.

Hölgyem kérem, adja meg a számát,
- hadd vegyem éppen, földről le a lábát!

Akárhogy is nézem hidd el, kurta ez a tény,
horgonyláncon futott felénk, hirtelen a fény.
Dobbantottam hármat a hófehér lóval,
körülöttem csend fakasztott fel, fogadott a szóval.

Hölgyem kérem, olvasom az ajkát,
- hadd nyomjam rá az éj lehelet párát.

Hölgyem kérem, nyújtsa föl kacsóját,
- hadd váltsam valóra, hős szerelmes álmát.

Imádom bűbájos, szűzi világod,
icipici kerted, Szivárványod.
Maradok is örökre e gémes kutas tájon,
Hölgykoszorúd övez, szívemen s a számon.

Csak így megy ez. Hidd el!
Ízt az ízbe, parazsat a tüzes vízbe!
Bízd a szívedre, darazsat a díszbe!
Szózat a keserűségbe!

Ezért jöttem érted, ide tűz tüzem.
Itt hajlik elém, a bús szomorú fűzem.
Ami leviszi a lázad, ha öleled a törzsét,
és íziben rakod, csak rakod, máglyába a rőzsét.

Beadnák azt is, hogy az egész is fél,
de higgyétek el, az áldozat él!

Isten adta Fényfiú,
megmutatta, hogy a kiút,
ha az ember, megszeret,
szép testben egy szép lelket.

A LÉTünk örök, az ÉLET szakasz,
áruló mind, ki ellen szavaz!
Minekutána annak előtte,
Búgja el a gerlice!

Szirmait bontja a jégvirág,
ki is nyílik a HÉT VILÁG.
Ezért kiáltsd, teli torokból:
Fényből vagy
nem csak homokból!

ÉGI MÉNek földi helye,
így rendeltetett eleve.
Most, hogy minden körbe járt,
szív a szívre rátalált.

És
az utolsó kenetet a "fejekben",
tömjén adja helyettem!

ÉGre mutató millió ujjunk az,
Angyalokkal egy követ fújunk:
Jézus itt jár - vízen és a Földön,
hogy végre a fény már, tündököljön.

Létünk örök az élet szakasz
Áruló mind ki ellen szavaz,
Minekutána annak előtte,
Búgja el a gerlice!

No, no, no, no Júda,
Buda. Buda. Buda. Budapest.
No, no, no, no Bjúda,
Buda. Buda. Buda. Budapest.

Angyali Szent Korona,
Magyarország Királya!
Emellé tán, Atilla is jár.

MA is élő, faktum: Király!
Király! Király! Király! Király!
Szemhéj mélyre, bilincsbe zár.

Na most aztán, akik bambán bután,
lépni is lusták a táltosok nyomán,
idejük lejárt és hogy, hogy nem,
nincs pótszék a mennyekben!
Megadtam mindent, de kérek cserébe,
ültessetek növényt, égetett cserépbe,
Tüzet a vízbe, mesét E mesébe,
magot a tárba, csíkot a ruhára.